XIII

Nicholas Sforza-Anhotep délutánra ért vissza Chicagóba. Véraláfutásos arca szerzett neki pár furcsa pillantást a Yardtól az úton, de egy vállvonás és egy szégyenlős „Síelés közben fának mentem” elégnek bizonyult.

Nem is próbálkozott meg Ehnaton Ortodox Templomával. Ha emberei közül voltak is túlélők, akkor is elhagyták mostanra már a templomot. A hatóságok bevihették némelyiküket, de Nicholas tudomása szerint a papírjaik rendben voltak, és egyikük sem volt olyan hülye, hogy magánál tartson egy félautomata fegyvert (legalábbis remélte). Mostanra tehát mindenkit kiengedtek volna, akit kihallgattak; akit meg letartóztattak, az úgyis csak magára számíthatott. Nicholas nem félt attól, hogy az egyik embere beszélni fog – ha valakik, akkor az Eset-a emberei elkötelezettebbek voltak nála.

Még ha hasznos volt is a templom, nem állt szándékában visszatérni oda. Nem azért, mert nemrég fel lett dúlva (bár a nemrégben nem volt biztos, mert azt sem tudta, milyen nap van). Inkább azért, mert a templom valaha a fajtája ellenségeié volt. Élvezte, hogy megkaparintja a helyet, de persze korántsem annyira, mint amennyire azt élvezte, hogy visszavette a szívet azoktól a sarlatán bitorlóktól. Nem vesztegetett gondolatokat Ehnaton templomára és annak szánalmas kultuszára. Az sem foglalkoztatta, hogy harapjon valamit. (A sztrádán betért egy McDonald’sba és Carpenter benzin áztatta pénzéből vett magának három menüt. Az életbe való visszatéréstől az ember általában megéhezik.)

Most csak az foglalkoztatta, hogy meggyőződjön róla, biztonságban van a Szív, és megtudja, mi lelte az embereit; ja, és persze hogy milyen nap volt. Körülbelül ebben a sorrendben.

Óvatosan utazott Skokie utcáin. Volt már a búvóhelyen korábban is; sőt, ő választotta ki. De figyelembe véve mindazt, ami történt, meg akart róla bizonyosodni, hogy a búvóhely tényleg biztonságos-e. Carpenter nem jöhetett szóba, de Nicholas még mindig nem jött rá, kik voltak az álcázott riporterek, és hogy mit akartak tőle vagy – azt sem zárhatta ki – a Szívtől. Miután meggyőződött róla, hogy a terep tiszta, leparkolta a Lincolnt néhány háztömbbel arrébb, és gyalog közelítette meg a helyet.

A ház olyan jellegtelen volt, amennyire csak lehet – persze ez volt a dolog lényege. Telepített a többiekkel néhány riasztót és csapdát az ablakokra meg az ajtókra a biztonság kedvéért, és összpontosítania kellett, nehogy elfelejtse valamelyiket. Nem lepte meg, hogy Ibrahim várt rá – hangtompítós Mac-10-ese készenlétben –, amikor belépett az előszobába. Az azonban meglepte, hogy Ibrahimon kívül nem volt más ott.

– Amenti! Biztonságban vagy! – kiáltotta Ibrahim, amint kinyílt az ajtó.

Nicholast örömmel töltötte el, hogy Ibrahim annyira nem volt elragadtatva, hogy ne ellenőrizze, jön-e valaki mögötte. A férfi kötést viselt a fején, és az arca majdnem annyira véraláfutásos volt, mint Nicholasé.

– Mit mondtam a címekkel kapcsolatban? – kérdezte Nicholas, miközben a felkarját dörzsölgette, hogy egy kicsit megmelegedjen. Hideg éjszakának néztek elébe. – Jól vagy? Azt a templomban szerezted a harcban? Hol vannak a többiek?

Ibrahim arca úgy esett össze, mint egy nádkunyhó, amikor megsüllyed a föld.

– Nem tudom, Amenti – válaszolta, figyelmen kívül hagyva Nicholas ellenállását a megtisztelő címmel szemben. – Nem tértek vissza.

– Vissza? Honnan? – Elakadt a lélegzete, ahogy felkészült arra a válaszra, amitől leginkább tartott.

– A Szívet keresik.

Hiába számított rá, megrázkódtatásként érte.

Abban reménykedett, hogy azért nem állították meg Carpentert, amikor elrabolta, mert épp a Szívet védték.

– Kurva anyját! Azt sem tudod, hol van?

Ibrahim még kényelmetlenebbül nézett, mint az előbb.

– Tudtuk, Amenti. Azok vitték el, akik szövetkeztek a vértelen ördöggel. Elmentünk, hogy visszaszerezzük – azt hittük, te is velük leszel. De nem így volt. És amikor meg akartuk szerezni a Szívet… Baj volt.

– Milyen baj?

– Összecsaptunk, de megszereztük. Aztán mielőtt eljöhettünk volna, ghulok támadtak ránk. Ahogy tudtuk, harcoltunk ellenük, de túl vadak voltak. Elvitték a Szívet és elmentek, és menekülnünk kellett, mert megjött a rendőrség.

Ghulok… vámpírok. Mintha Carpenter nem lett volna elég.

– Mind együtt dolgoztak?

Ibrahim tanácstalanul megvonta a vállát.

– Lehet. Duri és Saled egész nap távol volt, hogy megtudják, hol tartják most.

Túl sok kérdés tolongott egyszerre Nicholas fejében.

– Rendben. Ha ők ketten a Szívet keresik, és te itt vagy, hol vannak a többiek? Gamal, Abdul és a többiek?

– Sajnálom, Amenti. Ennyien maradtunk. – Ibrahim szégyenében lehajtotta a fejét.

– Hárman? – Nicholas lezuhant egy recsegő régi kanapéra. – Hiszen tegnap… milyen nap van ma?

– Azt hiszem… szombat.

– Máris? Jézusom! …Bocs, régi szokás. – Megdörzsölte a halántékát. – Hogy veszthettünk el egy tucatnyi embert három nap alatt? Mindegy, hagyjuk. Elég jó ötletem van. Mikor próbáltátok megszerezni a Szívet? Tegnap este? Mi a fenének éjjel mentetek?

Ibrahim egyik lábáról a másikra állt, és megköszörülte a torkát.

– Omar úgy látta jónak, ha az éj leple alatt támadunk. Nagyobb a meglepetés esélye, kevesebb a tanú…

– És nagyobb az esélye, hogy a ghulok és ki tudja még mik felbukkanjanak, és beleköpjenek a levesünkbe. Akkor Omar…?

– Odaveszett a küzdelemben, Amenti.

– Hát, remélem a következő világban megtanulja a leckét. – Nicholas elgondolkodott egy másodpercig, majd a térdére csapott, és felállt. – Nem most van itt az ideje, hogy a fogainkat csikorgassuk, igaz?

– Nem, Amenti! – még egy olyan egyszerű cselekedet is, mint hogy határozottan fölállt, feltüzelte a férfit.

– Megyek, átöltözöm. Duri és Salad vittek mobilt? Helyes. Feltételezem nem jelentettek egy ideje; reménykedjünk benne, hogy nem azért, mert épp Anubisz viszi át őket Omarral együtt az Áldott Mezőkre. – Látva Ibrahim megrökönyödött arckifejezését, bocsánatkérően integetett a kezeivel. – Vicc volt, rendben? Mondták, hogy csendes akció lesz?

– Nem, Amenti – mondta Ibrahim, és gyenge mosollyal próbálta viszonozni a vidítási kísérletet. Képzett gyilkosként és tolvajként elég vajszíve volt.

– Helyes; hívd fel őket, jöjjenek vissza! Jobb tervet kell kidolgoznunk, ha el akarjuk kerülni a… – Nicholast az adrenalin lökte a telefon felé, amikor az megszólalt.

– Igen?

A vonal túloldalán a hang pár arab szó után elhallgatott. Majd angolul:

– Amenti? Te vagy az?

– Saled? Hol a fenében vagy?

Saled izgatottan a telefon mellett kiabált, arab és angol keveréknyelven tudatva Duridarral, hogy a vezérük volt a vonalban.

– Ozirisz áldása van újra rajtunk, most hogy visszatértél!

– Rendben, rendben. Ezt hagyjuk. Ibrahimtól tudom az alapokat; ti mit tudtok nekem mondani?

– Ame… ehem, Nicholas. Megtaláltuk! Mondom, megtaláltuk a Szívet!